A himalájai majomember újkori történelme 1889-ben kezdődött, amikor Nepálban az angol hadsereg egyik őrnagya óriási lábnyomokat fedezett fel a hóban egy Sikkimtől északnyugatra fekvő hegy csúcsának közelében. A helyi lakosok szerint ezek az örök tél vidékén élő szőrös vadember, a jeti lábnyomai voltak.
A világméretű érdeklődés 1921-ben nőtt meg a jeti iránt, amikor egy angol hegymászó sötét színű lényeket látott mozogni a hegyoldalban, később pedig nagy, csupasz lábnyomokra bukkant.
Amikor a majomember híre elterjedt, természetesen az észlelések is megszaporodtak: ezek között nyilvánvalóan sok volt a vaklárma és a feltűnési viszketegség szülte hamis információ, de számos rejtélyes lábnyomról valóban készült felvétel vagy lenyomat. 1951-ben például Eric Shipton expedíciója 33 centiméter hosszú és 20 centiméter széles nyomokat talált a Mount Everesten.
Egyes kutatók szerint még ha elméletben el is képzelhető, hogy a világ egyik legérintetlenebb területének számító Himalájában fennmaradt az őskori ázsiai óriásmajom, a gigantopithecus valamely késői leszármazottjának néhány populációja, ennek gyakorlati esélye igen csekély. A fő ellenvetés e teóriával szemben, hogy a mindössze 90-100 ezer éve kipusztult gigantopithecusok növényevők voltak, így aligha lennének képesek megélni a hó és jég borította hegycsúcsok között, másrészt a csontok alapján arra lehet következtetni, hogy elsősorban négy lábon jártak, nem pedig felegyenesedve, mint arról az észlelők nagyrésze beszámol.
Mások úgy gondolják, hogy a titokzatos majomember valójában emberféle, melyet a terjeszkedő homo sapiens szorított vissza olyan ritkán lakott, kevésbé háborgatott területre, mint amilyen a Himalája vagy Kanada kietlen részei. Felmerült a kései homo erectus vagy a homo neanderthalensis neve is, és a homo floresiensis felfedezése is komoly támogatást jelentett ezen hipotézis híveinek, hiszen ez a törpe emberfaj földtörténeti viszonylatban csak a közelmúltban pusztult ki. Ezt az elképzelést tudományos körökben rendszerint nevetséges badarságként söprik le az asztalról.

forrásom: www.kulturpart.hu