Az ember sokat tudna Nepálról beszélni. Még egy folyóirat teljes terjedelme sem lenne elég leírni Kathmandu nyüzsgő életét, a csodálatosan szép tájat, amikor a nap a Himalája magas csúcsai fölé emelkedik, a meleg hangulatos estéket a teaházakban, a kis hegyi utakon megtett többórás kirándulásokat, az örökké mosolygó nepáliak előzékenységét, akik mindig készek segíteni…
Választásom mégis utazásom egy néhány órájának elmesélésére esett, amely a legizgalmasabb, a legőrültebb, a legiszonyatosabb s (utólag) a legszórakoztatóbb volt. Mindenesetre a legemlékezetesebb.
A Pokhara és Kathmandu közti autóbusz utazásról van szó, arról a 200 km-ről, amely a két város közötti távolság. Az utazás 9 óra hosszat tartott, ízelítőül csak ennyit!

Nos, reggel fél hétkor hárman értünk a buszmegállóhoz. Már sokan voltak ott, sok a busz és még több a zűrzavarban nyugodtan sétáló tehén, akik mindent felfalnak, amit találnak: papírt, műanyagot. (Nepál fő vallása a hinduizmus, ezért a tehenek, szentek). Az első probléma a megfelelő busz megtalálása. Nem is olyan könnyű dolog ez ott, ahol nem értik az eszperantót. Végre rátalálunk, és megkeresem a jegyemen feltüntetett 3-as helyet. Valaki már ül ott és az előttem haladó hölgy is ugyanazt a helyet keresi, mert neki is oda szól a jegye! A jegyellenőrzés után értem meg, hogy még legalább hét személynek adták el a 3-as helyet!
Pasang-nak, egy nepálinak köszönhetően, aki az egész országon keresztül kalauzolt bennünket, sikerült ülőhelyet találni, a sofőr mellett. Eleinte nagyon örülök, hogy jól láthatom az utcát, a tájat. De egy pár perc "hangos" vezetés után (a sofőr megállás nélkül dudál, hogy kijusson a városból) már nem vagyok benne biztos, hogy annyira jó helyen ülök. Gyakran találkozunk olyan járművel, amelyik szembehajt anélkül, hogy megnézze jön-e valami az ellenkező irányból!

Látszólag Nepálban nem léteznek szabályok az elsőbbségre vonatkozóan (vagy "csak papíron"). Ez azt jelenti, ha két jármű el akar menni egymás mellett, de csak egynek van hely… mindkettő egyszerre elindul!!! Na, van valami, ami azért elsőséget élvez… ezek természetesen a tehenek, "a sofőr inkább letér az útról és a virágokon halad, mintsem megzavarja az utcán fekvő tehenet"!
Mire kijutunk a városból, valamennyire megnyugszom: kisebb a forgalom, kisebb a veszély is.
Kezdek örülni a "látványnak": kis falun haladunk keresztül, rizsföldek, minden csodálatos…
Ám hamarosan a busz kezd felfele kapaszkodni, mert a hegyekbe értünk. Az út nagyon elkeskenyedik. Minden kanyarban attól fél az ember, hogy letérünk az útról.
Teherautó jön szembe velünk s a buszsofőrünk balra kitér, hogy lehetővé tegye a kerülést. (Nepálban baloldali közlekedés van.) Mikor balra nézek, hatalmas mélységet látok, amely gyorsan közeledik… Rögtön arra gondolok, hogy eljött az utolsó órám, de amikor pár centire vagyunk a szakadéktól, zaj hallatszik, mintha eltört volna valamije a busznak. Akkor a sofőr eltávolodik a szakadéktól és végigsúroljuk a teherautó oldalát.
Ez többször is előfordul, meg vagyok rémülve, főleg, amikor Pasang elmagyarázza nekem, hogy a zaj, amit hallottunk, tulajdonképpen egy ütés volt, amivel egy fiatal nepáli, aki az ablakon kihajolva figyel, jelezte a sofőrnek, hogy nem lehet jobban közeledni a szakadékhoz anélkül, hogy bele ne zuhannánk… Elképzelni sem akarom, mi történhetett volna, ha egy másodperccel később reagál a sofőr!
Hirtelen a busz elkezd cikk-cakkban menni az utcácska közepén (természetesen anélkül, hogy vigyázna, hogy jön-e valami az ellenkező irányból!). A sofőr megmagyarázza nekem (angolul), hogy az emelkedő túl nagy a busznak, azért megy cikk-cakkban, hogy ezt enyhítse! Egyébként egy pár perc múlva megáll, hogy feltöltse a busz hűtőjében felmelegedett vizet az utca mellett folyó patakból!
Már eltelt három óra és mi kb. 80 kilométert tettünk csak meg! Hirtelen megint meg kell állnunk, nem szabad továbbmenni. Pasang felvilágosít: egy busz az éjjel az útra borult. Emberek haltak meg, az út már több órája le van zárva… És ez eltarthat még… másnap reggelig… Mivel kaptatón álltunk meg, a sofőr követ tesz a kerekek alá, hogy a busz nehogy visszaguruljon. Közben megpillantunk két nepálit, akikkel pár nappal ezelőtt ismerkedtünk meg. Az éjjel indultak busszal Kathmandu-ba, hogy kevesebbe kerüljön… A baleset miatt az egész éjszakát a buszon töltötték.
Megkezdődik a várakozás... Csevegünk az emberekkel, sétálgatunk... Néha így többet lehet megtudni egy kultúráról, főleg, ha ilyen helyzetbe kerül az ember. Három óra eltelte után visszamegyünk a buszhoz... Már nem volt ott!!! Megelőzött több tíz várakozó buszt, hogy az elsők között legyen az indulásnál.
Elkezdjük keresni (és higgyék el, semmi sem hasonlít jobban a nepáli buszhoz, mint egy másik nepáli busz). Már délután két óra van, amikor végre rábukkantunk a buszunkra, és az utca végre szabad…
Megdöbbenésünkre, szemünk előtt őrült buszverseny kezdődik. Mindegyik busz első akar lenni és egymást követik az előzések. Az előzésben levő busz utasai csúfolják az elhagyott busz sofőrjét. Aki felbőszülve gyorsít és újra elhagyja az őt, megelőzőt, aki ismét megelőzi őt. (Soha nem törődve azzal természetesen, hogy jön-e valami szemből.) Végre megérkezünk Kathmandu-ba. Délután négy óra és mintha most jobban tudatosulna bennünk törékeny életünk értéke.

Eszperantóból fordította: Szabadi Tibor J.A cikk: a Franca Esperantista Junularo-ban jelent meg 1/2001. (p. 11-13.)

forrásom: www.ahogyerzed.hu