Tíz magyar hegymászó 1996. október 18-án indult útnak azzal a céllal, hogy bejárja Nepál egyik legszebb területét a Himalája hegységben. Az expedíció tagjai Bense Zoltán, Benséné Szabó Ágota, Deák Hunor, Gajdics Katalin, Háncs Péter, Jányoki Ákos, Kis Dénes, Szabó Pál, Temesi Ernő és Tóth Anikó voltak. Érdekes vállalkozásukról és kalandjaikról számol be lapunknak Háncs Péter, az expedíció vezetője.

- Hogyan született meg az expedíció ötlete?

Az expedíció terve még két évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem. Akkor érkeztünk haza ugyanis előző expedíciónkról. Malájziában jártunk, ahol megmásztuk Délkelet-Ázsia legmagasabb hegycsúcsát, a gránit kőzetből álló Kinabalu hegység 4101 méter magas Low´s csúcsát. Hazafelé jövet útba ejtettük Szingapúr városát, ahol - teljesen véletlenül - rábukkantunk egy hegymászóboltra. Itt akadt kezünkbe egy prospektus, mely nepáli utakat hirdetett. És jött az ötlet: miért ne tudnánk mi magunk is megszervezni egy ilyen utazást?

- Úgy tudom rengeteg munka előz meg egy ilyen nagy vállalkozást.

1995 őszén kezdődött meg az érdemi munka. Elképzelésemet meghirdettem az Erzsébetvárosi Sportegyesületben és a Magyar Hegymászó Klubban is. A jelentkezési határidőig húsz fő jelezte részvételi szándékát. A részletek kidolgozásához rengeteg információra volt szükség, ezek megszerzése több hónapot vett igénybe. Egy részüket nagykövetségektől, a Vista Légiutazási Irodától, személy szerint Tóth Attilától, az Internet számítógépes világhálózatról, a tavaszi Everest expedícióban résztvevő több hegymászótársunktól és még számos más helyről szereztük be. Nehezítette a dolgot, hogy a szükséges engedélyeket csak a helyszínen, Nepálban lehetett kiváltani. Ügyelni kellett az időpont kiválasztására is, hogy elkerüljük a monszun időszakot, de a túl nagy havazás se nehezítse a haladásunkat. Ez utóbbival nem volt szerencsénk, de nem akarok az események elébe vágni. Fájdalmas része volt az előkészületeknek a szükséges oltások beadása számunkra. Pénztárcánknak pedig a megrendelt térképek borsos ára. Ugyancsak keményen érintette a bukszát a baleset- és betegség biztosítás. Senki sem örült a kötelező sportorvosi vizsgálatnak sem.

- Ki szponzorált benneteket?

Sajnos anyagi támogatást senkitől sem kaptunk. A vállalkozás teljes költségét mindenki maga volt kénytelen vállalni. Csak két helyről kaptunk segítséget, az F. Hoffmann-La Roche GmbH budapesti irodavezetője, Faragó Gábor úr térítésmentesen biztosította számunkra a szükséges gyógyszereket. Másik támogatónk, Várhelyi László úr a Kodak cég részéről a diafilmek kedvezményes árával segített minket.

- Egy ilyen kemény fizikai megterhelést igénylő vállalkozásra nem lehet csak úgy elindulni. Hogyan készültetek fel?

Tavasztól őszig egyéni és csoportos edzésekkel készültünk. Mivel ennyi ember esetében nehéz mindenki számára megfelelő időpontot találni a csoportos túrákhoz, ezért kényszerültünk az egyéni edzést előtérbe helyezni. Annál is inkább, mert két társunk Bécsben dolgozik. Azonban a magassági akklimatizálódáshoz szükséges túrákra minden jelentkezőnek kötelező volt eljönni. Ezeket az osztrák és az olasz Alpokba szerveztük meg. Ennek csúcspontja a Monte Rosa hegység főgerincén való hat napos táborozás volt 4167 méteren, amely nagyban hozzásegített minket ahhoz, hogy senkinek sem volt akklimatizációs problémája a Himalájában.

- Említetted, hogy húsz jelentkező volt. Mi lett a többiekkel?

Egy cég sem támogatott minket anyagilag. Ezért a csapat tagjainak maguknak kellett a szükséges pénzt előteremteni. Ez nem mindenkinek sikerült. Olyan jelentkező is esett ki, aki az éves edzést végigcsinálta és a Monte Rosa főgerincén is komoly sportteljesítményt nyújtott.

- Mi volt a tervetek?

Az Annapurna hegységet övező terület bejárása egy 200 km-es magashegyi körtúra keretében és a Damodar Himalájában emelkedő 6584 m magas Chulu East csúcs megmászása.

- Végül is eljött az indulás napja. Tízen indultatok el...

Igen. Elég kacifántos úton jutottunk el Kathmanduba. Október 18-án reggel szállt fel velünk a MALÉV gépe Frankfurtba. Izgultunk, hogy a feladott csomagjaink ne lépjék túl a 20 kg-os súlyhatárt.

- Ekkora hátizsák elég volt az útra?!

Természetesen nem. A többit kézipoggyászként vittük fel a fedélzetre. Majd leszakadt a karunk. Frankfurtban több, mint fél napot kellett várnunk a csatlakozásra. Csak este fél nyolckor indult az Air India gépe Delhibe. Mivel éjszaka repültünk, én végigaludtam az utat. A sötétben úgysem látni semmit.  Delhiben aztán elkezdődött a kalamajka... Át kellett mennünk a tranzit váróba. Ez még nem volt baj, mert egy alkalmazott elkísért minket oda. Ezután kirángatott engem a csarnokból, mondván menjek vele. Hova? Minek? Ez csak akkor derült ki, amikor megérkeztünk a csomagkiadó térbe. Kiderült, hogy a csomagjainkat hiába küldettük Kathmanduig, Delhiben kipakolták az összeset. De nem csak a miénket. Mindenkiét, aki tovább utazott. Egy óriási halomból kellett kibányásznom a tizenkét zsákot. Mire ez sikerült, a kísérőm eltűnt másokkal. Ott álltam egyedül egy ismeretlen repülőtéren az expedíció teljes felszerelésével, pénz és iratok nélkül - a kézipoggyászom a többieknél volt a tranzit váróban - és nem tudtam mit csináljak. Hova kell vinni a csomagokat? Elkezdtem őt keresni. Talán egy jó fél óra múlva kísérőm elég idegesen előkerült. Ő is keresett engem. Két ember még nem örült így egymásnak, mint mi ketten, amikor egymásra találtunk.

- Ezután rendeződtek a dolgok?

Szerencsére igen. Itt tudtuk meg, hogy Delhiben nem rakják át más gépre a csomagokat, hanem azt az utasnak kell újból feladnia a jegykezeléskor. Ezután már simán ment minden Kathmanduig...

- Itt újabb megpróbáltatás várt a csapatra?

Ez már nem volt vészes. Csak a tömeggel kellett megbirkóznunk a kathmandui repülőtéren. Egyszerre három óriás gép érkezett be és ez a kis repülőtér már nem elég nagy ahhoz, hogy ennyi embert egy időben be tudjon léptetni az országba. Ugyanis a nepáli vízumot itt adják ki a külföldieknek. Több, mint egy órás sorban állás után következett a csomagokért való kegyetlen küzdelem. A csarnokban egy gombostűt sem lehetet leejteni, annyi ember volt. A nehézségeket túlélve megtaláltuk az egyetlen működő telefonkészüléket is. Szobát foglaltunk abban a szállodában, amit a tavaszi Everest expedíció tagjai ajánlottak nekünk. Alkudozás a taxisokkal, majd végre beestünk a Kalika Hotelbe.

- Ennyi megpróbáltatás után az ember örül, ha lepihenhet. Így történt?

Nem. Egy gyors zuhanyozás, átöltözés után elindultunk várost nézni. Pihenni éjszaka kell.

- Mi volt az első napi élményetek?

A legérdekesebb Ulleri falu volt, aznapi végállomásunk. Az utolsó két kilométeres szakasz 500 m-es emelkedővel várt minket. Négyezer lépcsőfok vezet fel a faluig. Az útikönyv szerint ez egy magar falu. Egyes néprajzkutatók szerint ősi rokonságban állunk velük. Ez az egyetlen népcsoport Nepálban, amelyik temetkezik és kopjafát állít halottainak. A többiek mind elégetik elhunyt rokonaikat. Sajnos mi nem találtuk meg a temetőt. A helybéliek pedig nem hasonlítottak ránk. Igyekeztem részletesen lefilmezni a falu építészeti jellegzetességeit, hátha egy szakember felismer rajtuk valami érdekeset. Itt szeretném megemlíteni, az időjárással nem volt szerencsénk. Amint elindultunk el kezdett esni az eső. Ez a nem várt időjárás változás súlyos kihatással volt túránk későbbi szakaszára. Az esőfelhők háromezer méter alá is leereszkedtek, aminek következtében a hegyekből nem láttunk semmit sem. Sőt másnap, a Poon Hill háromezer méter magasan lévő kilátópontja is felhőben volt. Innen lehetett volna látni az Annapurna 8091 m magas főcsúcsát és a Dhaulagiri 8167 m-es tetejét is. Sajnos a szép látvány helyett a folyamatosan zuhogó eső rontotta el a hangulatunkat. Muktinathba érve az ügyeletes rendőr közölte, hogy az előző napok hatalmas havazásai miatt a hágót lezárták, emiatt nem tudunk tovább menni. Nem tudta megmondani, mikor nyitják újra meg.

- Mit tudtatok tenni?

Várakozásra kényszerültünk. Az eredeti tervünk szerint is itt egy akklimatizációs pihenőnapot terveztünk. A hágó lezárása miatt több lett belőle.

- Mennyi időbe került, amíg ide megérkeztetek?

Ha jól számolom egy hetet mentünk Birethantitól Muktinathig, teljes felszereléssel, pihenőnap nélkül.

- Mikor tudtatok végül elindulni a hágóra?

Szerencsére nem kellett sokat várnunk. Az indulás napját november 2-án hajnali három órára tűztük ki. Mivel nem ismertük az útvonalat, és az utat a hó befedte, magunk elé engedtünk egy tíz fős angol csapatot, hogy kitapossák a nyomokat. Ők egy nappal korábban indultak. Hajnali két órakor ébredtünk. Gyorsan kellett összepakolnunk, mert az idő sürgetett. Még sötétben indultunk neki. A szokásosnál is lassabban lépdeltünk, mert tudtuk, hogy takarékoskodni kell az erőnkkel. Itt nincs kiszállás. A hágón egy nap alatt át kell mennünk! Aki kimerül, az komoly bajba kerül. Segítségre pedig nem számíthattunk. A terep nagyon becsapós volt. Minden megmászott domb után azt hittük, a következő már a hágó. Lélektanilag megviselte a csapatot az örökös csalódás. "Még mindig csak menni és menni. Sosem lesz ennek vége?" Közben fújt a hideg, mínusz húsz fokos szél! Menetközben nézhettük végig a napfelkeltét, ami arany színbe burkolta a környező hegygerinceket. Az ellenkező irányból is megindultak a csoportok. Mikor találkoztunk velük, érdeklődtünk mennyi van hátra. Amikor már azt hittük célhoz értünk, a válasz lehangoló volt: "Már csak három óra...már csak két óra...már csak másfél óra..." És ekkor összeesett az egyik társunk. Kimerítette az erejét.

-  Mit tudtatok csinálni vele, hiszen az előbb mondtad, hogy segítségre nem számíthattatok?

Valóban. Csak saját magunkra hagyatkozhattunk. Azért nagy vész nem volt. Egy két órás fektetés, a sok-sok szőlőcukor teában és az ebéd visszahozta az erejét. Addigra a nap is teljes erővel sütött, így a levegő is felmelegedett mínusz tizenöt fokra. A csapatból Deák Hunor jutott fel elsőnek az 5416 m-es magasságba. Ehhez hozzásegítette a fázós lába is. Hiszen melegen tartani csak akkor lehet a végtagot, ha mozog vele az ember. Majd sorra Kis Dénes és én, Gajdics Kati és Szabó Pali, Szabó Ági és Bense Zoli, Temesi Ernő és végül Tóth Anikó és Jányoki Ákos. Délután két órára, tizenegy órával az indulás után mind a tízen fenn álltunk a Thorung La legmagasabb pontján. Boldogan tűztük ki a magyar zászlót, hiszen "megdolgoztunk érte". De nem ez volt a végső célunk. A hágó csak az első nagy akadály volt előttünk. Illetve most már mögöttünk.

- Tudtatok pihenni?

Sok időnk nem volt rá, mert sötétedésig le kellett érnünk Thorung Phedibe, a legközelebbi faluba, ami 4500 m magasságban van. Megkezdtük a leereszkedést. Az első szakasz megtétele után szembe találkoztunk osztrák hegymászókkal. Elbeszélgettünk velük. Szóba került, hogy mi melyik csúcsot akarjuk megmászni. Kiderült, hogy ők pont onnan jönnek és friss információval szolgálhatnak nekünk. Amit mondtak, elég lehangoló volt. Ugyanis a hatalmas havazás következtében a hegyre vezető út járhatatlanná vált. Ők - hegyivezető kíséretével, aki ismerte az utat - csak a 2. táborig jutottak. Innen kellett visszafordulniuk. A hegyivezetőjük közölte velünk, hogy a csúcs megmászása jelen pillanatban lehetetlen. Ráadásul nekünk még vezetőnk sem volt. Ahhoz, hogy kedvező feltételek legyenek a csúcstámadásra, egy-két hetet várni kellett volna. Ekkorra ugyanis a hó összeroppant, tömörödött volna annyira, hogy elbírjon egy embert. De nekünk ezt kivárni nem volt időnk. A három nap időveszteség csak egy azonnali csúcstámadási kísérletet tett volna lehetővé. Kötve voltunk a repülőnk indulási idejéhez. Ugyanis csak a legolcsóbb un. APEX jegyet tudtuk megvenni. Ezt átírni, módosítani nem lehet. És az árát sem fizetik vissza. Fájó szívvel le kellett mondani a tervünkről.

- Gondolom egy hegymászónak ez mindig nehéz döntés. A többiek hogyan fogadták a hírt?

Hasonló szomorúsággal. Van egy íratlan szabály hegymászó körökben. Ez úgy hangzik: "amíg élsz, addig újra megpróbálhatod". Ezt a döntést alátámasztotta még az a tény is, hogy felszerelésünk nem volt elegendő ilyen körülményekre. Sokkal több biztosító eszközre lett volna szükségünk, mint amit magunkkal vittünk. Mi száraz időjárásra és könnyű, rövid gleccserszakaszra készültünk. Ehelyett hatalmas hótömeg fogadott minket. Pedig itthon alaposan tanulmányoztuk az ottani időjárási statisztikát. Ez az időpont látszott a legmegfelelőbbnek. De ebben az évben az időjárás nem volt kegyes a hegymászókhoz. A tavaszi Everest expedíció tagjainak is gondjaik voltak az égiekkel. Inkább a pénzünk vesszen oda, mint mi magunk. Kathmanduba történő visszaérkezésünkkor tudtuk meg, hogy néhány nappal előttünk két amerikai vesztette életét a hágón a nagy havazásban.

- Ezek után egyből lejöttetek a hegyről?

Hát ez nem volt olyan egyszerű. Az isten háta mögött száz kilométerrel egy lejövetel is több, mint egy hétig tart. Még történtek kalandok velünk... A hágóról lejövet két helyen is kereszteznünk kellett lavinaveszélyes szakaszokat. A hegy oldalában haladva először egy kőlavinás részt, majd nem sokkal utána egy hólavinás területet hagytunk magunk mögött. Itt mindig csak egy ember haladhatott át a veszélyes szakaszon. Egy másik figyelte a hegyoldalt, indul-e lavina, a harmadik pedig a társát, hogy éppen hol jár a kritikus részen. Az éjszakát Thorung Phediben egy tömegszálláson töltöttük. A tulajdonos öles betűkkel hozta a tudomásunkra, hogy a szálláson van meleg zuhany is. Amikor ezt igénybe akartuk venni közölte: a meleg víz befagyott! Nem csodálkoztunk rajta. De, ha jégből nem tud meleg vizet csinálni, akkor minek írja ki? Egyébként a víz és a tea a kulacsunkban is megfagyott a hágón. A faluban legalább kiolvadt.

forrásom: http://www.fsz.bme.hu/mtsz/utleiras/kumari01.htm